A rock sztár kincse
Castiel
A díványon feküdtem. Bal karom a homlokomra tettem, a lábam felhúztam a másikat, meg kinyújtottam. Jobb kezemmel Démont simogattam aki a dívány mellett feküdt. Szenvedtem, de rohadtul. Szakítani akartam a csajommal, csak nem volt ürügyem rá. Elegem volt abból, hogy ő csak a családi vagyon és amiatt van velem, mert rock sztár vagyok. Mindenkinek arról dicsekedett, hogy én vagyok a pasija. Tudtam, jól, hogy mit kéne tettem, de nem tettem meg, pedig már beszéltem a családdal is, hogy készüljenek fel egy nagy botrányra.
Csöngettek, mire a komornyik ajtót nyitott. Be se kellett jelenteni, hogy ki volt az. A magassarkú csizma kopogásából, már rá jöttem, hogy ki az. Tudtam eljött az idő. Most éppen annyira vágytam egy normális lány társaságára, hogy úgy éreztem megtudom tenni.
-Na ki van itt-mondta a lány nyávogós magas hangján.
-Szia kicsim-köszöntem, bár nem néztem rá.
Démon a dívány alá menekült. Totálisan egyet értettem vele.
-Baj van?-kérdezte a lány, mire felsóhajtottam, majd felültem.
-Baj az van dögivel- átkaroltam a derekát, majd játszottam, hogy nagyon fáj a fejem.
-Mond el bátran.
-Nem akarlak ezzel terhelni-mondtam.
-Csak nyugodtan.
-Hát jó. Apám cége becsődölt, a banda meg cserben hagyott-mondtam.-Olyan jó, hogy itt vagy velem Deborah.
-Értem de hol ott a baj. Van elég pénzetek nem?
-Igazából nincs. Rengeteg hitelt vettek fel a szüleim, hogy beindíthassák a céget, és az most mindent visz. Nem tudnál ezer forintot kölcsön adni, hogy kitudjam fizetni a komornyikot?-kérdeztem ártatlan szemmel felnézve rá.
-Persze-mondta remegő hangon.
Kivette a táskájából a pénztárcáját, majd oda adta az ezrest.
-Ne haragudj Castiel, de most mennem kell-mondta, és már ott se volt.
-Menj csak, és akkor se gyere vissza ha megtudod, hogy igazából nem veszítettünk el semmit-mondtam utána halkan.
Tudom bunkó voltam, de azt tette amit vártam. Otthagyott a szarban. Felálltam, és felvettem a napszemüvegem, majd a dzsekimért nyúltam.
-Ez az öné-mondtam a komornyiknak a kezébe nyomtam a pénzt.
Kiléptem a házból, majd elindultam a szegény negyed felé. A legjobb barátomhoz tartottam Lysanderhez. Annak idején együtt kezdtük a karrierünk, csak mikor a húga beteg lett, ő inkább a családot választotta, mintsem a sikert. Ma már irigyeltem őt ezért a döntéséjért. Igaz szegény körülmények között éltek, és csak a húga után kapott segélyből, és az édesanyja kevés fizetéséből éltek. Elmehetett volna dolgozni, de nem tudtak volna fizetni azért, hogy a lányra figyeljen valaki.
Ahol tudtam segítettem nekik, hiszen én megtehettem, hogy kifizessem az orvosi költségé a lánynak. Amikor csak tudtam fizettem a gyógyszer számlákat, és nem bántam. Szívesen segítettem a legjobb barátomnak, hiszen neki köszönhettem mindent.
Az utcán haladva megláttam egy kislányt és az anyukáját. Koldultak, és látszott rajtuk, hogy nincs normális ruhájuk. Gondoltam egyet, és bementem a legközelebbi boltba. Vettem kaját, meg néhány takarót, és pulóvert, majd vissza mentem hozzájuk. Minden szó nélkül letettem a szatyort eléjük, majd mentem tovább.
Hamarosan megláttam az ismerős házat. Bár a szegény negyedben laktak, Lysander mindent megtett, hogy a a húga kényelme meglegyen. Az aprócska kertben a rózsák mindig nyíltak, és látszott a házon, hogy az itt lakók gondoskodnak róla.
Becsengettem, mire Lysander nyitott ajtót.
-Szevasz haver! Mi szél fújt erre?-kérdezte.
-Csak a szabadság szele. Végre megszabadultam Deboráhtól.
-Ideje volt már. Kerülj beljebb. Shelly! Vendégünk jött!-kiáltotta el magát.
-Na ki az?... Castiel!-kiáltotta boldogan a lány, majd a nyakamba ugrott.
-Héhé kicsi lány óvatosan, mert felborítasz-kacagtam, majd megpörgetem.
Ahhoz képest hogy sokat betegeskedett nagyon jó erőben volt. Nevetve karolta át a nyakam, közben a lábait felemelte, mert tudta, hogy úgy is megtartom. Fejét az állam alá nyomta, de nem bántam.
-Hogy vagy kicsi lány?-kérdeztem miközben letettem.
-Meg vagyok-mondta.-Na és te hallom nagyon befutottál a bandával.
-Ja csak agyon hiányzik a fő énekesem-mondtam Lysra kacsintva.
-Aham értem. Na tubicáim mit kértek. Forrócsokit, vagy Ice teát?
-Forrócsokit-vágtuk rá a húgával.
Persze mind a hármónkból kitört a nevetés. Mikor Lysander bement a konyhába Shelly engedte a nyakam, majd behúzott a nappaliba.
A délutánt ot töltöttem velük, és nagyon jól éreztem magam. Este Lysnak ki kellett mennie a reptére, hogy elhozza az anyukáját, aki ott dolgozott. Persze mondtam, hogy maradok Shellyvel, míg ők vissza nem jönnek.
Lys is és a lány is nagyon örült ennek, na meg persze én is. Fogalmam sincs meddig sakkoztunk, és kártyáztunk Shellyvel. A lényeg az volt, hogy elvagyunk és folyton nevetünk
Deborahval soha nem éreztem magam ilyen jól, de kehet, hogy csak azért, mert neki nem volt humorérzéke.
-Castiel vigyázza lábaddal! Felrúgod a kártya várat!-mondta, de persze nem miattam omlott össze a várunk.
-Mondtál valamit? Én meg se mozdultam-nevettem.
-Ne nevess!-monda Shelly, de én nem bírtam abba hagyni.
A hasam fogtam a nevetéstől, ő meg csak durcásan nézett rám.
-Ne már-mondta, majd rám ugrott.
Persze váratlanul ért, így hátra estem, ő meg rám. Shelly megtámaszkodott a fejem mellett két oldalt, majd csak nézett rám.
-Na mi van kicsi lány? Nem én romboltam le a várat-mondtam.
-Tudom...-súgta.
Tekintete rabul ejtett. Mire felfoghattam volna a mozdulatát, ajka már a számra tapadt. Elakartam tolni magamtól hiszen a legjobb barátom húga volt, de ahogy kezem a derekára tettem önkéntelenül, is közelebb húztam magamhoz. Nem tudtam, hogy Lys mit szólna ha látna minket, és nem is érdekelt igazán. Annyit tudtam, hogy Shelly az én kis kincsem amit soha nem akarok elveszíteni.