Fény a sötétben 2 16-30

17.fejezet

Hope Butterfly (Cast)

Kira megint felsírt álmában. Hiába próbáltam megnyugtatni, nem sikerült. Az ilyenben Miva volt a megbízható szülő. Szegény Picur éppen annyira szenvedett, mint én.

Éjfél is elmúlt már, mire Kira álomba sírta magát. Annyira ki voltam merülve, hogy rögtön utána én is elaludtam. Hajnalban keltem, hogy legyen valami reggeli mire Kira felébred. Úgy hat fele, jött meg Anna.

Haja csapzott volt, és láttam rajta, hogy alig aludt valamit a napokban.

-Szia hogy van?-kérdezte rögtön.

-Nem jól fél éjszaka sírt. Van valami híretek?

-Semmi, valószínűleg még mindig ólommal van körülvéve.

Erre a hírre a szívem megint fájdalmasan dobbant. Anna a vállamra tette a kezét,de én csak gyengéden leráztam magamról. Az érintése nagyon is emlékeztetett Miváéra, ami nagyon fájt most.

-Apu-szólított Kira a lépcsőtetejéről.

-Itt vagyok kicsim-mondtam és elindultam felfelé, de félúton megálltam.

Kira teljesen kipihent arccal állt a lépcsőn. Eleinte nem is értettem mi a furcsa benne, de azután, hogy megmozdult rá jöttem.

Hajáról, egy nagy vörös pillangó szált fel. A rovar lejjebb ereszkedett az én vonalamra, majd a szárnyaival előttem csapkodott.

- Fire Princes!-mondta Anna döbbenten.

A pillangó megrebegtette a szárnyait, majd vissza szállt Kira fejére. Nem tudtam mire vélni ezt. Kislányom lejött az emeltről, majd felkéredzkedett a nyakamba. Minden szó nélkül vettem fel. A nagy pillangó követett minket a konyháig. A púlton pihent miközben Kira reggelizett.

-Hercegnő ön tudja, hogy hol a lányom?-kérdezte Anna.

A pillangó Kira fejére szélt, és a szárnyait a kislány fejére támasztotta.

-Én hogy találom meg?-kérdezte Kira.

A válasz nem tudom, de Kira rám nézett. Tekintete elárulta, hogy mennünk kell. Nem tudom, hogy hova, de bíztam benne, hogy ő tudja.

Anna haza ment, hogy elmondja a fejleményeket Maxnak, mi meg felöltöztünk. Egy óra múlva Teljesen hosszú sétára öltözve álltunk az előszobában, mikor csengettek.

-Szeva Castiel. Ugye nem gondoljátok, hogy tündéri kíséret nélkül hagyunk elmenni?-kérdezte Rosa vigyorogva.

Mögötte ott álltak a lányok. Viola, és Melody egymásnak háttal, Kim és Tifani karba tett kézzel, Iris és Amber szintén vigyorogva figyeltek. Nagyon meglepődtem, hogy ott vannak, de örültem is nekik.

-Komolyan gondoljátok?-kérdeztem.

-Persze. Miva lenyúlta a farkasom. Annyi a minimum, hogy ha már a volt csapattársam az életét kockáztatja érte akkor mi is részt veszünk a keresésében-mondta Kim.

-Ha akartok gyertek. Kira. Mutatod akkor az utat?-kérdeztem.

Bezártam az ajtót. Kira addig felült Yoru hátára, és belemarkolt a nyakörvébe. Star és démon a fekete farkas mellé állt, majd elindultunk, hogy merre azt nem tudom.

***

Lassan teltek a napok. Krissz adott enni, és napon háromszor elkísért egy mosdóba. Két nap után a kezeimet tartó láncok eltűntek, de még mindig abban a poros cellában ültem. Mikor hallottam a lépteit összehúztam magam, és éppen rá néztem. Nem akartam a közelébe kerülni.

Ő persze órákat tudott eltölteni azzal, hogy csak engem bámult. Azt várta, hogy megtörök, és sírva a karjaiba omlok. Láttam a szemében, hogy még mindig azt hiszi, hogy az a tizenhárom éves kislány vagyok aki bele volt zúgva.

Jóformán csak esténként hagyott magamra. Ilyenkor mindig a családomra gondoltam. Szinte már azt képzeltem be magamnak, hogy Kira sírását hallom. Ilyenkor én is sírtam. Fájt a hiányuk, de főleg az, hogy nem tudtam róluk semmit se.

Ha jól számoltam a napokat két hete voltam fogságban. Szabadulásom egyre sürgetőbb lett, hiszen közeledett Kira szülinapja. Nem akartam egyetlen egy születésnapjáról se lemaradni.

-Már megint sírtál az este Kincsem?-kérdezte Krsissz az egyik reggel.

-Nem vagyok a kincsed, és semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok-sziszegtem a fogaim között.

Erre ő csak a földre lökött. Nem mutattam, ki mennyire elegem van belőle. Helyette nagy nehezen a sarokba küzdöttem magam. Egész nap ott voltam. Az elém rakott kaját nem ettem meg.

 

Láttam fogva tartómon, hogy nagyon mérges amiért nem ugrok a karjaiba, de nem érdekelt. Akkor utáltatta meg velem magát, mikor megalázott. Most lássa be. Én mást választottam.

Az nap este a remény egy aprócska sugarát véltem felfedezni egy pillangó formájába. Szárnyai szinte izzottak a félhomályban. A cellám rácsán keresztül jött be, és percekig röpködött körülöttem. Legalább tudtam, hogy van még élet a rácsokon túl.

Nem tudtam, hogy merre megy , de csak néztem utána ahogy kirepült a rácsokon.

Ő volt nekem abban a pillanatban a remény pillangója.

18.fejezet

Lángok fogsága, szerelem gyógyítása

(Cast)

Csendben osontunk végig a fal mellett. Melody és Rosa összehangoltan, és gyorsan mozgott. Én kicsit lassabban követtem őket. Mellettem Yoru lapult, a vállamon a nagy pillangó. Múlt éjjel a rovar ehhez a házhoz repül, és Kira elmondása szerint a pincében lent raboskodik Miva. Amikor ezt hallottuk, mind megörültünk, hogy nem gyalogoltunk annyit feleslegesen. Persze a többiek is jöttek volna, de én meggyőztem őket azzal, hogy Kira nagyobb biztonságban van ha öten figyelnek rá.

-Most hogyan jutunk be?-kérdezte Melody halkan.

-A falon keresztül -mutatott Rosa fel.

Ahogy felnéztünk a félhomályban lépcsőket pillantottunk meg. Azok fölött egy létra vezetett a falakra fel. Bakot tartottam a lányoknak, majd miután sikerült felmászniuk az első lépcsőfokra felhúztam magam utánuk.

Az ő halk tündéri lépteik nem hallatszottak, de sajnos az enyém igen. A túra bakancsom nem épen a legjobb megoldás ha az ember a párját akarja kiszabadítani, de nem volt más választás. Már a rejtekhelyünktől a falig rengetek törött üveget, és cserepet láttunk. Nem lett volna szerencsés, ha belelépek az egyikbe. Tehát a bakancs maradt rajtam.

-Hold penge!-súgta Rosa, majd minden gond nélkül levágott egy démont, aki pont felénk közeledett.

„-Legyünk résen. Ha olyan foltot éreztek ahol lennie kéne valaminek, de nincs semmi akkor az csak ólom lehet. Veszélyes, de csak akkor találjuk meg Mivát, ha pont ezeket a vakfoltokat követjük”-mondta Yoru.

A két lány bólintott, majd elindultak a házba. Időnként levágtak egy kóbor démont, majd haladtunk tovább.

-Bakker ez a szag. Melody érzed?-kérdezte váratlanul Rosa.

-Most hova menjünk? HA érezzük a szagát akkor már túl közel van...

Nem bírta befejezni. Egy férfi közeledett a folyosó végén. Gondolataiba merült, így csak akkor vett minket észre, mikor ötméteres közelségbe ért.

-Ti?-kérdezte döbbenten.

Valahogy nagyon ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. Mire jobban megvizsgáltam volna az arca vonásait, egy maszk jelent meg rajta.

-Mit kerestek itt?-kérdezte közben gyűlölködve nézett ránk, de főleg rám.

-Jöttünk, hogy kiszabadítsuk a barátunk-válaszolta Rosa.

-Ahogy akarod. Ugye nincs nálatok fülvédő?-kérdezte.

Bal kezénél a semmiből egy fuvola tűnt elő. Mielőtt a lányok bármit tehettek volna belefújt. Nem volt szép zene, de nem értettem, hogy a lányok miért görnyednek a földre a fülüket szorítva. Yoru a földre lapult, és nyüszített. Nem tudom miért tetem, de a férfi felé léptem, majd megpróbáltam kivenni a kezéből a hangszert.

-A halálod akarod siettetni?-kérdezte.

Megpörgette a fuvolát, hogy megüssön vele, de én kiütöttem a kezéből. A hangszer belecsapódott egy közeli olaj lámpába. A petróleum kifolyt a folyosóra, majd ahogy az üvegszilánkok szikrázva a padlóra hullottak lángra lobbant.

-Basszus!-kiáltott fel a férfi, majd rám nézett.

Arcán széles vigyor terült szét a következő pillanatban:-HA nem lehet az enyém a tied se lesz-mondta, majd nevetve eltűnt.

Az öreg épület fa burkolata hamar lángra kapott. Én szinte meg se hallottam a lányok kiáltását átugrottam a tűz felett, és csak futottam arra amerről a férfi jött.

***

Füst kezdett el terjengeni a pince helyiségbe. Ez tudatta velem, hogy a felettem lévő épület lángra robbant. Megpróbáltam szétfeszíteni a bilincseket, de nem sikerült. Kezeimen felszakadt a bőr, de szabadulni nem tudtam. Az eleinte fehér füstcsík lassan feketévé vált, majd hirtelen az ajtó lángokba borult. Valahonnan kiáltást hallottam, de nem válaszoltam, mivel azt hittem, hogy Krissz az. Felettem a gerenda szintén lángokba borult. Pernye hullott rám. Köhögtem a fojtogató füstöl. Most már ha akartam volna se tudtam volna kiáltani, annyira ellepett a füst.

Valaki a tomboló lángok hangja, és recsegő fa között még is meghallhatta a köhögésem, mert az ajtót kirúgta az illető, és berontott a kis cellába. Nem tudtam kivenni, hogy ki az. Ő viszont biztos tudta ki vagyok, mert mielőtt felemelt volna, jó szorosan magához ölelt.

 

A madarak csiripelésére, és a friss levegőre ébredtem. Azaz, hogy azt hittem, arra ébredek, de az ütemes verdesés meggyőzött arról, hogy más volt ami felébresztett.

Csukva tartottam a szemem, de még így is érzékeltem, hogy többen vannak körülöttem. Valaki kis növésű szorosan hozzásimult, és a nyakamba szuszogott, közben szorosan kapaszkodott a nyakamba. Nagy nehezen ki vettem, hogy a derekamnál átölel valaki, de a kis növésű illetőt is hozzám fogja.

Mikor idáig eljutottam a gondolataimban felfogtam az illatok sokaságát. Szemem azonnal kipattant, és megláttam Kira vörös lobboncát.

Picur a karjaiba fészkelte magát, és aludt.

-Kira te...-súgtam száraz torokkal.

-Miva! Végre felébredtél-súgta halkan Castiel.

Felemeltem a tekintetem. Könnyektől csillogó szürke szembárral találtam szembe magam. Castiel a homlokát az enyémhez nyomta. Ettől a kis mozdulattól Kira felébredt.

-Anyu!-kiáltotta boldogan, és feljebb mászott az ölemben.

Erre a kijelentésre, mintha megelevenedett volna a világ körülöttem. Castiel feljebb ült, hogy jobban ki húzhassam magam.

Ahogy szét néztem láttam a hét harcostársam, és barátnőm arcát, köztük a húgomét is. Tifani a nyakunkba ugrott, majd könnyei hadával árasztott el minket.

Tíz perc volt mire sikerült a csajoknak levenni rólam, de persze ők is örültek, hogy látnak. Ezután tudtam, csak meg, hogy mi történt.

-Szóval te hoztál ki a lángok közül, és e vetted le a bilincseim. Mivel tartozom neked drágám?-kérdeztem a történet végén Castieltől.

-Legközelebb jobban figyelj oda!-mondta, majd homlokon csókolt.

Gyengéden megfogta a csuklóimat, mire a lenyúzott bőröm viszketni kezdett. Oda kaptam, de mire elért oda a kezem a bőröm újra sértetlen volt.

-Látom nálad sikerült aktiválni a szerelem gyógy-erejét- mondta Viola a kezemet vizsgálva.

-Ezek szerint-válaszoltam.- Nem gondoljátok, hogy vissza kéne menni a városba?-kérdeztem.

Ezen persze mindannyian elnevettük magunkat, de persze, egyet értettek velem. Fura látványt nyújthattunk az biztos.

Egy belga juhász, két farkas, az egyik hátán egy kislány, nyolc gyalogló nő, és egy vörös hajú nő szintén vörös hajú párja hátán. Hát igen. Komikusan néztünk az egyszer biztos.

19.fejezet

Furcsa nap,avagy találkozás az igazgatónővel (Cast)

-De jól esik újra a munka- mondta Miva.

Nagyot nyújtózott, mire izmai csak ropogtak. Bár nagyon nem volt sok dolga, még is láttam, rajta, hogy nagyon örül annak a kevéske kis teendőnek is.

Két napja sikerült haza érnünk. Előtte három napot végig cipeltem -amit megjegyzem, hogy teljesen önként csináltam-, majd egy teljes napot még otthon voltunk.

Miva borzalmasan lefogyott, és nagyon elgyengült. Aggódtam érte. Elég sűrűn megszédült, és ilyenkor le kellett ülnie. Az is felmerült bennem, hogy esetleg megint terhes. Ezt a gondolatot nem osztottam meg vele. Tudtam, hogy mennyire boldog lenne, és én is az lennék a gondolattól, de nem hiszem, hogy elviselné, ha netalán megint elvetélne.

-Na ideje megebédelni nem gondoljátok?-kérdeztem a skacoktól.

Persze mindenki egyet értett velem. Kira boldogan ugrott fel a nyakamba. Miva csak kacagott rajtunk.

Jókedvűen beszélgettünk, miközben mindenki a saját maga által hozott ebédjét fogyasztotta.

-Azt hiszem most már nekünk is be kéne csajozni-mondta Nath Kentinnek és Arminnak vigyorogva.

-Miért van valami baj?-kérdeztem.

-Áh csak nehéz elviselni két turbékoló párocska látványát-nevetett Kentin.

-Nem muszáj erre néznetek-mondta Lys, de azért szándékosan Lexy ölébe hajtotta a fejét.

-Nem vagy te egy kicsit szemét velük?-kérdeztem nevetve.

-Nem tudom, mi a bajod-vonta meg a vállát Lysander.

Nevettünk. Naná, hogy mindenki poénra vette a figurát. Miva a vállamra hajtotta a fejét, és csak mosolygott. Néhány perc múlva arra eszméltem, hogy elaludt. Nem mutatta, ki, de ezek szerint abba a kevéske munkában is elfáradt.

Miután befejeztem az ebédet, karjaimba vettem, és bevittem az irodába. Kira leült a játszó sarokba, és megígérte, hogy figyel, majd rá. Óvatosan a székembe ültettem Mivát, mire ő rögtön felriadt.

-Pihenj csak-mondtam.

-Bocsi-mentegetőzött, de azért fel állt.

-Mondom pihenj!

-Csak Kira mellé szeretnék menni-mondta halkan.

Na erre elnevettem magam. Levettem a pulcsim a fogasról, és a hátára terítettem, hogy mikor a falnak dől ne fázzon meg.

-Köszi. Soká lesz még este-mondta, közben felém nyújtotta a kezét.

Megfogtam, és leguggoltam hozzájuk.

-Kira figyelj anyura jó? Ha azt látod, hogy elalszik akkor hagyd hadd pihenjen-mondtam.

-Oké apu-jött a válasz.

Megborzoltam a haját, majd fel álltam. Megcsókoltam Miva kézfejét, mire ő elpirult. Visszaérve, már láttam, hogy a délután is nyüzsis lesz. Valahogy én mégis csak tengődtem a bolt résznél, mivel kevesen akartak gitárt venni.

-Castiel, egy idős hölgy szeretne veled beszélni!-kiáltott be Stella.

-Megyek-mondtam.

A bolt központjába beérve ledöbbentem. Az Amoris igazgatónője állt a pénztárnál, és kedveskedve beszélt Stelával. Szöszike nem zavartatta magát az egyszer biztos.

-Jó napot igazgató nő. Minek köszönhetem, hogy a boltba tévedt?-kérdeztem.

-Jó napot Castiel úrfi. Csak nem ön a bolt főnöke?-kérdezte.

-Én csak az egyik vagyok a kettőből-válaszoltam.

Kicsit ciki volt, hogy bár nem vagyok a diákja, még mindig úrfiz. Irritált ez a stílusa, de kibírtam szó nélkül.

-Akkor jó. Beszélhetnék esetleg magával egy olyan helyen ahol nincsenek kéretlen fülek?-kérdezte.

-Jöjjön az irodába-mondtam, majd elindultam hátra.

-Lys figyeljetek a gitároknál!-szóltam oda a barátomnak, ő meg csak intett.

Hátra mentünk az irodába. Fogalmam sem volt, hogy mit akar a volt igazgatóm.

-Foglaljon helyet, és elnézést a rendetlenségért. Kira kicsit pakold összébb a rajz cuccaidat-szóltam kedvesen a lányomra.

-Nocsak. Játszóház is van a boltjában?-kérdezte a tanárnő.

-Csak az irodában, és csak neki.

-Értem.

-Szóval miben segíthetek?-kérdeztem leülve a helyemre.

-Nem fogok köntörfalazni. Biztos emlékszik rá, hogy az évenkénti Ki mit tud?-on, mindig vannak szponzorjaink.

-Igen emlékszem rá.

-Nos szeretném, ha boltja a támogatóink listáján lenne.

Ezen meglepődtem. A sarokban, Miva megmozdult, majd lassú léptekkel mögém lépett.

-Miért gondolt a FireWolfra igazgatónő?-kérdezte rekedtes hangon.

-Jó napot Miss Swan. Nos azért gondolt az iskola vezetősége a botra, mert mostanában nagyon sok jó hír van a boltról. Azok a diákok akik itt szoktak vásárolni, folyton a bolt jó tulajdonságairól beszélnek. Gondolom sokat dolgoznak azon, hogy ennek alapja is legyen. Megnéztem a honlapjukat. Amit ott láttam azon nyomban meggyőzőt arról, hogy nem egy fellángolás a bolt alapötlete. Eleinte féltem attól, hogy ez is olyan vállalkozás, ami könnyen csődöt mond, de a honlap meggyőzött. Gondolom ön csinálta Miva- mondta kedvesem felé biccentve.

-Nem nagy dolog-vonta meg a vállát Miva.

Már ettől a kis mozdulatból, is láttam, hogy mennyire fáradt. Minden szó nélkül fel álltam, majd a tiltakozása ellenére is leültettem.

Az igazgató nő kicsit csodálkozott, de nem szólt semmit. Mire a zárásra került a sor, már Mivával alá is írtuk a szükséges papírokat. Ezek csak formalitások voltak, de nem lehetett kihagyni.

Biztosítottuk, az igazgatónőnek, hogy a tombolára,, majd juttatunk néhány hangszert, és hogy a KI mit tud?-on felállítunk egy standot.

-Örülök, hogy jó értelemben megváltozott úrfi-mondta a tanárnő, mikor bezártam az ajtót.

-Ezt, hogy érti?

-Jót tett önnel Miva. Régebben ha valaki azt mondja, hogy egy nap az ön boltját fogom megkérni egy támogatói segítségre, biztos csak nevetek. Tudom, nincs hozzá közöm, de... Az a kis vörös hajú kislány. Ő Miva húga?-kérdezte.

-Nem. Kira Miva és az én lányom-mondtam kicsit nevetve.

A nő zavarba jött. Oda vissza nézett, Miváék, és köztem. É csak felmutattam a kezem, amin megcsillant a jegygyűrűm.

-Ja így már értem-mondta a tanárnő.- Na akkor a Ki mit Tud?-on találkozunk köszönt, majd a kocsijához ment.

-Mehetünk?-kérdezte Miva mosolyogva.

-Igen.

Megfogtam Kira egyik kezét, Miva pedig a másikat, majd haza mentünk.

20.fejezet

Megbúvó erők a felszínen(Cast)

-Végre elmentek-mondtam nagy nyújtózkodás közepette.

Magamhoz húztam Mivát, és gyengéden megcsókoltam. Ő persze átkarolta a nyakam, és majdnem átváltott az én kis pajkos rossz kislányommá, de szerencsébe eszébe jutott, hogy Kira a nappaliban van.

-Na megyek elrakom a maradék tortát-mondta, majd kibújt a karjaim közül.

Hát igen ma van Kira második születés napja. Persze minden ismerősünket áthívtuk, hogy velünk ünnepeljünk. Néhány perce, hogy kiraktam Lys és Lexy szűrét.

-Ugyan mit felejtettek itt?-kérdeztem ahogy meghallottam a csengőt.

Az ajtóhoz léptem, és vigyorogva kinyitottam.

-Segíthetek?-kérdeztem, mikor megláttam a férfit az ajtóban.

-Igen a gyámügytől jöttem. Bejelentés érkezett hozzánk, hogy a lányát nem megfelelő körülmények között, anya nélkül neveli-mondta, mire felszökött a szemöldököm.

-Ne haragudjon, de szerintem rossz helyen kopogtat-mondtam nevetve.

-Biztos? Ön Wund Castiel, Wund Kira apja?

-Igen én vagyok.

-Beljebb engedne?-kérdezte.

Persze nem ellenkeztem. Hagytam hadd jöjjön be.

-Ki az apu?-kérdezte Kira.

Kiszaladt a nappaliból, de rögtön a lábam mögé bújt amint meglátta a férfit. Rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel, hiszen Kira mindenkivel barátságos. Meg se próbáltam kitessékelni a lábam mögül, inkább ugrásra készen álltam.

-Szerbusz kicsi lány-mondta az idege férfi.

Leguggolt és Kira felé nyújtotta a kezét. Ő még jobban hozzám bújt.

-Látom igaz a hír. Felháborító, hogy mennyire nem bízik az emberekben. Sajnos magammal kell vinnem.

-Nem-mondta Kira.

Lenéztem rá. Kicsi keze remegett. Rögtön láttam, hogy valami nagyon nem stimmel vele.

-Kicsi lány te nagyon félsz az emberektől. Az apukád nem tud rád vigyázni-mondta a férfi.

Halk morgás volt rá a válasz. Igaz úgy hallatszott, mint mikor a kiskutya először morog, mert valami nem úgy van ahogy ő akarja, de akkor is morgás volt. Nem csak én lepődtem meg. A férfi elhúzta a kezét, de nem állt fel. A morgás megint megismétlődött, mire sietős lépek közeledtek a konyhából.

-Te?!-kérdezte Miva döbbenten.

A férfi rémülten fordult a konyha ajtó felé, de felállni, már nem bírt. Miva vadászó vadmacska módján vetette rá magát. Mire észbe kaptam, már egy macska fülű, ás farkú lány lapult a földre, és hangosan morgott.

A válasz hangosabb morgás volt, de ez a férfi torkából tört elő. Miva egy pillanatra lejjebb lapult, majd ugrott. Állkapcsok csattanása töltötte be a házat, és mire felfogtam, hogy mi is történik, már két oroszlán viaskodott az előszobában. Kira előtt álltam, és időnként hátrább léptem, hogy védjem, de szerencsére Miva mindig úgy állt, hogy az ellenfele ne kerülhessen a közelünkbe.

Hangos fújás hallatszott, majd Yoru és Star dühösen üldözőbe vette a fekete oroszlánt, aki nagy nehezen kiszabadult az ajtón.

Démon még morgott, de ő nem mozdult.

-Anyu!-kiáltotta Kira, majd Mivához futott.

Ahogy megérintette neki is cica fülei lettek, és cica farka. Miva még mindig oroszlánként magához húzta a mancsaival, majd lassan vissza változott.

Letérdeltem melléjük, és csak néztem őket. Mire képes még a mágia?

-Erről én se tudtam-mondta Miva a kimondatlan kérdésemre.

-Sejtettem. Élmény veletek élni az már biztos. Húzd be a füled kicsi cica-mondtam Kirának.

***

Nem hiszem el. Éppen az előbb változtam át oroszlánná, ő meg csak annyit mond Kirána -!!!!!!!!-, hogy húzza vissza a füleit!

-Hogy van ennyi humor benned?-kérdeztem a falnak dőlve.

-Ha valaki négy mágikus lénnyel él együtt akkor megtanul viccelődni a dolgokon-válaszolta, majd átkarolt mind kettőnket.

-Szeretlek titeket-mondta.

21.fejezet

Nosztalgia

Kira játékosan piszkálta Démon farkát. A belga juhász az asztalunk mögött feküdt a lányom mellett. Persze a standunknál nem volt alkalmunk pihenni. A diákok sorra jöttek, és kérdezősködtek tőlünk a hangszerek miatt.

Persze többségük törzs vendég volt nálunk. Velük Lys foglalkozott. Cast és én inkább a lehetséges új vásárlókkal foglalkoztunk. A többiek is kivették a részüket a mókából, hiszen azért csak meló van.

A Ki mit tud? Fergeteges hangulata kicsit vissza vitt a viszonylag unalmas gimis évekbe. Cast meg is jegyezte, hogy időnként elbambulok, de persze nem vetette komolyan a szememre.

-Ti olyan ismerősök vagytok-mondta egy kövérkés lány.

Persze fel ismertem. Annak idején alattunk járt a barátnőjével, és fülig bele volt zúgva Castba. Azt hittem ekkor már leérettségizik, de tévedtem.

-Lehet, ugyan is mi is idejártunk-válaszoltam széles mosollyal.

-Komoly?-kérdezték többen is rögtön.

Hát igen lehet ezt nem kellet volna mondanom, de legalább jó példát mutatunk nekik. Láthatják, hogy a barátság még a suli után is megmarad.

Persze feltűntek a szülök is.

-Nem értem, hogy árulhatnak hangszereket. Semmi érzékük sincs a zenéhez-mondta egy nő.

Persze a fiúk berágtak, de sikerült megelőznöm őket.

-Hallott már Fire Wolf and the Bad Guys-ról?-kérdeztem mosolyogva.

-Persze. Minen Amorisos szülő ismeri a nevüket ha a gyerekük ide jár. AZ volt az egyedüli banda akivel csináltak egy lemezt. A bolondok feladták a karriert, csak azért, hogy nyugodtan élhessenek-mondta a nő.

Mosolyogva néztem rá. Láttam rajta, hogy nem érti minek szól a mosoly. A lánya azonban a bolt logójára mutatott, amiből rögtön rá jött, hogy miért Fire Wolf a nevünk. Paprika vörös fejjel elment, a fiúk meg nevettek.

Az igazgatónő is le tette tisztelet körét. Az eredmény hirdetés előtt jött, és izgatottan pusmogott Castal valamit, amiről a vevőknek nem kellett tudniuk.

-Na sajnálattal kell közölnöm, hogy mi most zárunk-mondta Castiel.

Persze nem örült senki se a bejelentésnek, de közelgett az eredmény hirdetés.

-Bírod még kiscica?-kérdeztem Kirától, aki időközben felmászott Démon hátára, és ott simogatta a kutya vállát.

-Igen anyu-mondta Picur.

-Akkor jó nemsokára megyünk haza-mondtam, és megpusziltam a homlokát.

A fiúk kipakolták a bolt furgonjának platójára a nem eladott dolgokat( ami nagyon kevés volt), mi meg Lexyvel átrendeztük a színpadot.

Kira végig ott ült a színpad szélén, és csak figyelt minket, ahogy a nehéz hangszereket pakolgatjuk.

-Na itt vagyunk-szalad fel kis idő múlva Cast.

-Helyes. Szerintem foglaljuk el a helyünket-mondtam.

Mind csak bólintottak.

Gyors levettem a melós pólóm, majd miután Castal megpusziltuk Kirát, fogtuk a gitárjainkat, és felmentünk a színpadra. Neki támasztottam a hátam a hátának, és a belőle áradó izgalomból merítettem erőt, hogy nyugodt maradjak. Kentin beált a szintije mellé, Nath pedig a dobnál foglalt helyett.

Lys nem jött fel, mert az ő alakja még akkor is kitűnt volna, amikor Arminék lekapcsolják a világítást, és elhúzzák a függönyt.

Minden a terv szerint haladt. Az igazgató nő kihirdette a győztest, majd kérte a társaságot, hogy hallgassa meg az erre az alkalomra hívott bandát. Igen ezek voltunk mi. Fire Wolf and the Bad Guys.

-Na skacok mostantól kezdve bármit mondok, ki azt a közönség is hallani fogja. Persze attól függetlenül a mi hangunkat is halljátok, majd-mondta Armin a hetcetünkön keresztül.-Akkor kezdjük.

Castiellel megszorítottuk a másik kezét, majd felvettük a kezdő pozíciót.

-Kezdhetitek-mondta Alexy-mi meg belekeztünk.

Lys hangja még mindig jó volt, és ahogy elkezdtük élvezni, úgy követette a közönség tombolása.

A kezdő dal: www.youtube.com/watch?v=rmw2cCDu38w ; a második:www.youtube.com/watch?v=eWJ6bKMKonM (ez az enyém volt) ; a harmadik közös Castal (igen cast is énekelt) www.youtube.com/watch?v=XHgIuxhn_Pw ; és végül a közös dalwww.youtube.com/watch?v=Yj-vGTpsaPQ.

Persze a közönség tombolt, pont mint annal idején.

22.fejezet

A farkas ébredése

„ A fák suhogtak a szélviharban, amit szárnyak összecsapása okozott. Már messziről hallottam az oroszlán üvöltését. Démon ott loholt a sarkamban. Engem nem érdekeltek az arcomba csapódó ágak, csak rohantam előre. Megbotlottam, a térdemről lement a bőr, de futottam tovább.

Hirtelen kitörtem a fák közül. Az első amit megpillantottam, az a nyolc összekötözött lány volt. Mellettük Yoru és Star volt szintén megkötözve. A fekete farkas mellett egy kis nőstény oroszlán feküdt. A félelem elöntött, és oda futottam.

-Kira- mondtam halkan, mire kinyitotta a szemét.

Fekete kék szemei könnyesek voltak. Fájdalmasan nézett rám, majd a fejecskéjével a hangzavar felé mutatott. Követtem a tekintetét.

Megfagyott bennem a vér, majdnem szó szerint. Nem törődtem a saját épségemmel, csak elindultam a mutatott irányba. Elkaptam a rémült tekintetét,de nem csodálom. Egyedül voltam ötjük ellen, de nem érdekelt. Őt nem bánthatják, ahogy a lányomat se! Ők az én életem! Nem bánthatják őket!”

 

~ Castiel~

Rémülten ültem fel az ágyban. Kapkodva vettem a levegőt, és teljesen le voltam izzadva. Már megint ez az álom.

Amióta kiderült, hogy Kira is örökölte Miva mágiájának egy kicsiny részét gyakran előfordult ez az álom. Bár már hozzá szokhattam volna nem bírtam elviselni a lelki fájdalmat ami ezzel járt, hiába telt el azóta három év. Kira lelkesen ment a kisebb démon vadászatokra Mivával. Persze ilyenkor a két farkas is velük tartott, hogy figyeljenek a kis tanoncra.

Visszafeküdtem az ágyba, de ekkor meghallottam azt a hangot ami kirántott az ágyból, és amire azért nem reagáltam azonnal, mert azt hittem, hogy csak az álom része. Gyorsan magam mellé néztem, de Míva nem volt ott. Mindössze egy vörös toll volt a párnára helyezve. Ez jelezte azt, hogy Kira vele ment démont vadászni.

Rémülten ugrottam ki, és felkapkodtam a ruháimat magamra. Átszaladtam a szomszéd szobába, ahol Démon nézett rám aggódó tekintettel.

Már megint hallottam a hangot .Gyors léptekkel lerohantam a lépcsőn, Démon pedig utánam. Bezártam az ajtót, majd elindultam a park felé. Elfogott a dezsavú (nem tudom, hogy írják). Az álmomban, mindig így kezdődött. Futottam csak azért, hogy elérjem a szeretteimet. A park kihalt volt és csendes. Semmi nem utalt arra, hogy démonok mászkálnának a közelben. A szél megint hozta a hangot, de most már hangosabban hallottam. Ösztönösen mentem a hang irányába. Démon futott mellettem. Kezdtünk a város vége felé tartani. Ahogy haladtunk előre egyre hangosabbá vált a hang amibe időnként sikítás is vegyült.

Az erdő szélén megtorpantam. Nem tudtam, hogy ott merre, de egy sikoly megmondta. Elindultam a kitaposottnak nem nevezett ösvényen és haladtam befelé. Hirtelen nagy szél támadt.

A fák suhogtak a szélviharban, amit szárnyak összecsapása okozott. Már messziről hallottam az oroszlán üvöltését. Démon ott loholt a sarkamban. Engem nem érdekeltek az arcomba csapódó ágak, csak rohantam előre. Megbotlottam, a térdemről lement a bőr, de futottam tovább.

Hirtelen kitörtem a fák közül. Az első amit megpillantottam, az a nyolc összekötözött lány volt. Mellettük Yoru és Star volt szintén megkötözve. A fekete farkas mellett egy kis nőstény oroszlán feküdt. A félelem elöntött, és oda futottam.

-Kira- mondtam halkan, mire kinyitotta a szemét.

Fekete kék szemei könnyesek voltak. Fájdalmasan nézett rám, majd a fejecskéjével a hangzavar felé mutatott. Követtem a tekintetét.

Megfagyott bennem a vér, majdnem szó szerint. Nem törődtem a saját épségemmel, csak elindultam a mutatott irányba. Elkaptam a rémült tekintetét,de nem csodálom. Egyedül voltam ötjük ellen, de nem érdekelt. Őt nem bánthatják, ahogy a lányomat se! Ők az én életem! Nem bánthatják őket!

A hatalmas nőstény oroszlán felordított, bár ezzel csak engem akart megállítani. Két démon igyekezett letaszítani a földre, de ő a nagy szárnyait suhogtatva ellenállt. Láttam, hogy Miva megpróbál kitörni, de ugyan azok a kötelek amelyekkel meg voltak kötve a többiek, őt is fogva tartották.

-Ha csak még egyszer hozzá mertek érni, én esküszöm, hogy megöllek titeket!-kiáltottam a démonokra.

Nem tudtam mi ütött belém. Fogalmam sem volt, hogy mi súgta azt, hogy megtehetem velük, hogy rájuk támadok, de megtettem. A düh amit amiatt éreztem, hogy nem tudom megvédeni a szeretteimet, teljesen elhomályosított.

A démonok felém fordultak, és hárman elindultak felém. Miva szinte tombolt kétségbeesésében a háttérben.

Soha nem gondolkodtam azon, hogy hogyan segítsek Mivának harc közben pedig többször láttam már démonnal viaskodni. Soha nem gondoltam arra, hogy valaha is a hasznára várnék. Észre se vettem, hogy a mágiának köszönhetően mennyire nagy a szakadék köztünk. Rá kellett jönnöm, hogy utálom ezt az állapotot. Miva, és most már Kira is az életét kockáztatja csak azért, hogy az emberek élhessenek. Betelt a pohár!

Tenni akartam valamit értük! Még ha csak egyszeri alkalom is lesz, de tenni akartam értük. Megborzongtam ahogy az egyik démon szemébe néztem. Hallottam Miva kiáltását, majd a szörnyek háta mögött lángok csaptak fel, ami két társukat rögtön meg is ölte, de én csak arra a háromra figyeltem akik előttem voltak.

 

~ Miva~

Rémülten láttam, hogy a démonok Cast felé tartanak. Most komolyan, hogy került ide?! Próbáltam a grif hatalmam felhasználni, de csak két démont öltem meg vele. Se Cast se a másik három nem figyelt rám. Mancsaim megrogytak, és abban a pillanatban a tűz eltűnt. Akarva akaratlanul térdre rogytam. Felnéztem, de rögtön meg is bántam. Az egyik démon elrugaszkodott, majd Castielre vetődött.

Kedvesem mindenkit megdöbbentett amikor kitért az ugrás elől. Pillanatok alatt előttem termett, de sehogy se fért a fejembe. Mozgása azt juttatta eszembe, mikor Yoru vadászik. Gyors határozott, és pontos.

-Miva.

Végig simított a hátamon, majd leszedte rólam a kötelékeim. Végre vissza tudtam változni. Ezt kihasználva rögtön a nyakába ugrottam.

-Hogy...?-kérdeztem, de nem bírtam befejezni.

Cast magához rántott, és elfordult velem, így őt találta el az átok amit nekem küldtek. Bár a hátamra estem a nagy lökéstől, Castiel még most is úgy tartott, hogy karja felfogja az ütés nagy részét.

Ahogy kinyitottam a szemem -amit a zuhanás miatt becsuktam-megláttam a holdat. Telihold volt, de valahogy más mint a megszokott.

Castiel minden gond nélkül feltérdelt fölém, és megtámasztotta magát mellettem. Szemeibe néztem, és lefagytam.

Mintha a Ying- Yan jelet láttam volna kettészedve. Jobb szemében az egyiket, a balban pedig a másikat. A hold sugara ránk vetődött. Mind kettőnket vörös fény vette körül, mi meg elveszve egymás szemében elfeledkeztünk az időről. Valami neki csapódott a vörös fénynek, mire fájdalmas kiáltás jött válaszként.

Mind ketten oda néztünk. A háromból kettő démon éppen akkor vált semmivé. Az utolsó szörny nem tűnt rémültnek, csak idegesnek. Idegesen toporgott mellettünk. Castiel Amennyire csak tudott, hozzám lapult.

Valamiért az jutott eszembe, hogy pont úgy nézz ki ebben a testtartásban, mint a farkasaink, mikor valakit védenek. A hold eltűnt a felhők között, és ezzel egy időben a fényfal is. A démon megfeszítette izmait és ugrott.

-Castiel!-kiáltottam, de már mindegy volt.

Ő is ugrott. Valahonnan tűz tört elő, és farkas üvöltés hangzott fel. Két sötét viaskodó alakot láttam, de a tűz felém csapott, mire eltakartam a szemem. Törésre emlékeztető hang, majd néma csend lett. Szemem bántotta a hirtelen sötétség, ezért még hosszú másodpercekig eltakartam azt. Vastag bunda dörgölőzött a karomhoz. Elvettem a kezem.

Egy vörös farkas nézett velem szembe. Gyönyörű szürke szemei rögtön tudatták, hogy ő Castiel. Bele túrtam a bundába, az egyik kezemmel, majd miután elégedetten fúrta bele az orrát a kezembe, átkaroltam a másikkal.

-Mostantól nincs köztünk különbség-súgtam a fülébe.

A válasz csak annyi volt, hogy a fejét a mellkasomhoz nyomta, majd lehunyta a szemét. Ösztönösen ráérzett arra, hogy hogyan kell vissza változni.

-Mától, én is veletek tartok-mondta, majd magához húzott.

(Ha azt szeretnétek, hogy folytassam akkor kommentáljátok alúl)

23.fejezet

Nem lehet választani

-Na Kira úgy alszik mint a bunda. Hogy bír így aludni?-kérdezte apa, miközben belépett a nappaliba.

- Csak úgy ahogy az édesapja-mutattam Castra.

Kedvesem szorosan átkarolta a derekam, és az ölembe hajtotta a fejét. Olyan békésen aludt, hogy arra nincs semmi szó.

Apa vissza ült a foteljába, majd csak nézett minket.

-Jó ez így neked Miva?-kérdezte végül megtörve a csendet.

Abbahagytam Cast hátának simogatását, és értetlenkedve néztem rá.

-Eddig se volt könnyű az életed, de most mi lesz veletek?

-Nem értelek-mondta őszintén.

-Nézd egy alakváltóval együtt élni nem könnyű. De kettővel még annyira se könnyű. Én tudom sok alakváltót ismertem. Köztük vannak a nagyszüleid is.

Kikerekedett szemmel néztem rá.

-Igen jól hallod. Az apai ágról a nagyszüleid alakváltók voltak. Sajnos bennem nem mutatkozott meg ez az erő, így nem éltem át a mágia útját.

-Mi van?-kérdeztem.

Apa felsóhajtott. Láttam rajta, hogy bánja, hogy belekezdett, de most már nem fejezhette be. Felsóhajtott, majd keresztbe fonta a karjait maga előtt.

- Amióta tudod, hogy kik az igazi szüleid soha nem kérdezted meg magadtól, hogy miért van ennyi pénzünk?-kérdezte, mire megráztam a fejem.- Tudod a családi vagyon már évszázadok óta gyarapszik, csak az értéke változott időkőközben. Mielőtt elvettem volna édesanyádat, már akkor hercegi rangom volt vagyon alapján mérve. Soha nem dicsekedtem vele, mivel én ezt nem tekintettem hétköznapinak. Már kicsi koromban érdekelt a rendészet, de akkor még nem értettem meg, hogy miért nem lehetek olyan mint a többi gyerek. Természetesnek vettem, hogy a szüleim éjszakánként eltűnnek, és démonokra vadásznak. Gyakran mellettem változtak át oroszlánná. Soha nem gondoltam arra, hogy más családokban a szülők átalakulnak e, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem Geralddal. Igen jól hallod az apósoddal. Ne kérdezz semmit csak hallgass végig-Apa elhallgatott, majd folytatta.- Geralddar hamar össze barátkoztunk, majd jött a szokásos bandába verődünk felállás, de valahogy mindig volt egy kis feszült hangulat köztünk, bár erről mi nem tehettünk.

Egy nap úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sátorozni. Mind kettőnket nehezen akartak elengedni, de végül bele mentek. Az este vidáman beszélgettünk, mikor egy árny suhant el a sátor mellett. Felkapcsoltuk a zseblámpákat, majd óvatosan kimentünk. Egy démon állt nem messze tőlünk. Végig mér minket, majd üvöltött egyet, mire három társa a semmiből elő nem tűnt. Mi nem mozdultunk, csak néztük őket. A démonok felénk lendültek, és az egyik, majdnem elért minket, de ekkor egy nagy farkas elkapta a levegőben, és a földhöz vágta. Soha életemben nem láttam, még akkora hím farkast. Őt egy kicsit kisebb nőstény farkas követte. Kettő a négy ellen volt néhány másodpercig. Ekkor jöttek a szüleim. A nőstény oroszlán, és farkas egymáshátát védte, ahogy a hímek is.

Az egész jelenet nem volt több tíz percnél, de sajnos a szüleim halála volt az áldozat csak azért, mert minket védtek. Amikor rám néztek, még egyszer utoljára vissza változtak. Mindkettő csak annyit mondott, hogy ha valaha lesz a családomban alakváltó, tanítsam meg a harcra, még ha magam nem is vagyok az. Utolsó szavaikra Gerald szülei is emlékeztek, és eszerint kezdték el tanítani Sharat.

Gyakran előfordult, hogy én a zseblámpa fényénél, egy sziklán ülve magoltam a jogot, miközben a húgom farkasokkal viaskodott. A feszült hangulat megszűnt a barátom és köztem. Mikor Gerald megismerkedett Azmariával, a viszonyunk egy kicsit lazult, de nem haragudtam érte, hiszen ő boldog volt.

Egyik nap, mikor Shara éppen démonokra vadászott, az egyik szörnyeteg megtámadott. Csak a grif ereje mentett meg a haláltól. Akkor találkoztam Annaval először. Félve állt előttem, mert új volt még a városban, és nem tudta, hogy reagálok arra, hogy láttam átváltozni. Nem tudom, miért, de akkor ott az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy átkaroljam. Nem tiltakozott ellene. Sőt. Belefúrta az arcát a mellkasomba, és keservesen zokogott. Csak későbbi találkozásaink során tudtam, meg, hogy a szülei kitagadták tündéri mivoltja miatt. Mikor megismerkedett Sharaval rögtön biztonságban érezte magát nálunk. Tudta, hogy nem mondjuk el senkinek se a titkot, hiszen nekünk is részünk volt a mágiában.

Gondolom nem zavar, ha egy kicsit ugrok, mivel gondolom tudod, hogy mi történt ezután. Teltek az évek. Geralddal eltávolodtunk egymástól, de megmaradtunk barátoknak. Néha küldtünk a másiknak egy levelet, hogy élünk még, meg hasonlók. Sajnos a távolság miatt meglazuló kapcsolatunk miatt, csak későn tudtam, meg, hogy alakváltó emberekre vadászó démonok jelentek meg az országban. Mire eljutott hozzám a hír, miszerint Gerald szülei erejüktől megfosztva meghaltak, már Shara is elvesztette oroszlán alakját. Szerencsére ő életben maradt, de sajnos semmire se emlékszik abból az időből, csak rám, és Annára. A vőlegénye kénytelen volt elhagyni, mert az a lány akit szeretett nem emlékezett rá, pedig ő is alakváltó volt.

-Sharának volt vőlegénye?-kérdeztem közbe.

-Igen, és van egy lánya is, de ő nem emlékszik rájuk. Folytatnám, mielőtt közbe szólnál. A fiatal férfi, és a kislányuk hosszú hónapokig élt velünk. Ez idő alatt megtapasztaltam, hogy ha két különböző alakváltónak gyereke születik, az milyen következményekkel jár. A kislány már születése ota változtatta az alakját, oroszlán, és szarvas között. A lebukás veszélye folyamatosan fenn állt, főleg, ha a kicsi hisztizett. Ilyenkor mindig elveszítette a teste fölött az uralmat, és akaratlanul is átváltozott.

Miva én láttam, hogy, menyire megviselte az apját ez az eset, te ki fogod bírni? Mi van ha véletlenül feldühödik valamelyikőjük? Mi van ha elveszíti valamelyikőtök az önuralmát?

Percekig hallgattam. Tudtam, hogy választ vár, de el kellett gondolkodnom a hallottakon. Castiel kicsit mocorgott, majd fel ült. A derekam továbbra is tartotta. Szája kicsit szétnyílt, és szuszogva vette a levegőt, ahogy a mellkasomra hajtotta a fejét. Átkaroltam a hátát.

-Mit vársz mit mondjak?-kérdeztem végül.

-Mondj le erről a házasságról-mondta apa.- Nem akarom, hogy tönkre tegyen az, hogy három emberre figyelsz.

Hallgattam, és csak néztem rá. Nem mondhatja komolyan.

-Nem tudnám eldobni a boldogságom, hogy könnyebb legyen az élet. Se Kirát, se Csatott nem tudnám elhagyni. Három éve tudom, hogy figyelnem kell Kirára, és tegnap óta Castiel is a „tanítványom”. Tudom mire képes a mágia, de nem vagyok hajlandó szétszakítani a családom, emiatt. Köszönöm, hogy aggódsz, de ez a mi utunk-mondtam.

-Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani. Nem kell kikísérned, kitalálok magamtól is-mondta apa, majd fel állt.

Kifújtam a levegőt, majd Castiel vállára hajtottam a fejem. Az ajtó becsukódott, ahogy apa kiment.

-Amiben csak tudok, majd segítek neked-súgta Cast, és felemelte a fejét.

-Mindent hallottál?-kérdeztem.

-Nem csak miközben aludtam a gondolataid felgyülemlettek bennem is-mondta, majd megcsókolt.

-Örülök, hogy nem hagysz itt-mondta.

24.fejezet

A halálos seb

(Kicsit megint ugrunk az időben. Kira tizenhét éves, tehát ne lepődjetek meg bizonyos kijelentésein)

-Biztos csaltál!-morgolódott Castiel.

-Bocsi apu gyorsabb vagyok mint te-kacagott Kira.

Éppen haza felé tartottunk a tengerpartról. Mivel egész nap lent úsztunk kicsit ki voltunk már fáradni, de ez őket nem zavarta abba, hogy ugrassák egymást. Kira megrázta hosszú fürtjeit, Cast pedig csak a fejét rázta.

-Szia cica, nem akarsz csatlakozni hozzánk?-kérdezték a férfiak, ahogy elhaladtunk előttük.

-Bocsi nem szoktam disznókkal együtt lógni-válaszolta a lányom, amin kicsit mindketten elmosolyodtunk.

Nem kellet féltenünk, ezt tudtuk jól. Igaz nagyon sok udvarlója akadt, de ő elegánsan kikosarazta őket. Volt már rá példa, hogy felpofozott egy gyereket, mert az túl rámenős volt, de ettől eltekintve jól nevelt volt. Az iskolában sokan szerették, de nem is csodálom, őt csak szeretni lehetett.

-Már is tizenegy van?-kérdezte Cast, mikor felhangzott a park közepén lévő kápolna harangja.

-Ezek szerint.

Hozzá bújtam, ő meg megcsókolta a fejem búbját. Kira játékosan haladt előttünk, közben egy pillangót kergetett. Hát igen tényleg olyan, mint egy kiscica. Nem csoda, hiszen a macska fajták közé sorolható ő is, ahogy én. Furcsa mód, rajta nem jött a farkas vér. Castiel sokszor meg is jegyezte, hogy a bal szeme kivételével semmiben nem hasonlít rá.

A parkon haladtunk át, mikor megláttuk Yoruékat. Star vidáman ugrott Kirára, Yoru, meg csak vakkantott egyet. AZ utóbbi években szótlan lett, de ezt nem is csodálom. Démon négy éve meghalt, és ez megviselte nagyon. Ő is tudta, hogy a belga juhász nem örök életű, de a még mindig nem emésztette meg a történteket. Megvakartam a fejét, majd haladtunk tovább.

Az az csak haladtunk volna tovább, de ekkor megéreztük a közelben feltűnő démonok jelenlétét.

-A herceg is itt van!-mondtuk Casttal egyszerre, mikor beazonosítottuk a szagokat.

-Rég találkoztunk már vele. Mennyi tizenöt éve?-kérdezte Cast, de már mind az öten futottunk.

-Igen. Kíváncsi vagyok, vajon, miért tért vissza-mondtam, közben átalakultam.

Én haladtam legelöl, mert még mindig én voltam a leggyorsabb. Szemem sarkából láttam, hogy a többiek is felveszik a harcos formájukat. Szellő fújt végig mellettünk, ebből tudtam, hogy Jupiterként megjelent Iris is. A kék pillangó Melyodyra utalt, az ezüstös ragyogás, meg Rosára. Viola az egyik fáról ugrott le, néhány lila rózsa kíséretében. Amber szokásához híven forró légörvénnyel jelezte ott létét. Már csak Tifani, és Lexy hiányzott, de ők is hamar hírt adtak magukról.

Csak Kim hiányzott, de ő évekkel korábban elvesztette az erejét, és így az emlékeit is, ezért nem tudott harcolni. Népes csapatunk csak halad előre az erdőben, mikor egy tisztásra értünk. Legalább húsz démon civakodott, köztük, pedig teljesen nyugodtan állt a Fuvolás Herceg.

-Nicsak hát ti még mindig a városban vagytok?-kérdezte, mikor észre vett minket.

-Ne tegyél úgy mintha nem tudnád, hogy mi itt élünk. Mit akarsz Krisz?-kérdeztem mérgesen.

-Csak amit mindig. Téged.

-Felejtős. Ha nem tűnt volna fel tizenkilenc éve házas vagyok.

-Sajnos feltűnt. Haj démonok nézzétek. A vacsora a saját lábán jött elétek-mondta a csapatunkra mutatva.

Persze mindenki rögtön felvette a támadó pozícióját. Kira és Cast átváltoztak, ami kisebb riadalmat okozott a démonok sora között, de hamar megtalálták a hangjukat.

Ők támadtak először. Fekete vérük rögtön elárulta, hogy mennyire erősek. Senki nem lepődött meg mikor komoly átkok kezdtek el röpködni a levegőben.

Felváltva küzdöttünk Yoruval. Mikor egyikőnk a herceggel viaskodott addig a másik, egy démont igyekezett hatástalanítani, utána cseréltünk. Váratlan cseréink megzavarták ellenfeleinket, amit általában azzal zártunk, hogy megsebesítettük őket. Sikerült levernem a maszkot Krisszről, aki ennek nem örült. Tompán érzékeltem, hogy Lexy énekével harcol a démonok ellen, hogy Cast és Kira egymás hátát védve harcolnak, ahogy a csajok is.

-Itt az ideje, hogy ezt befejezzük. Tudod, akkor ott meg kellet volna halnod. Most nem itt tartanánk-mondta Krisz.

Meglendítette a fuvoláját, mire az éles karddá változott.

-Azért maradtam életben, mert volt aki életben tartson- válaszoltam, közben a lávakő botommal kivédtem a penge csabását.

Csaptam egyet a szárnyaimmal, majd újra lendületet vettem. A két fegyver ijesztően csattant egymáson. Ösztöneim azt súgták, hogy gyorsan elkel ugranom onnan és így is tettem. Idejében kerültem Kira mögé, akit egy démon próbált megölni. Hátra csaptam a bottal, és ezáltal eltörtem a szörny nyakát, ami meghalt.

-A nyakukra célozzatok!-kiáltottam.

Cast rögtön ugrott, és egy másiknak elharapta a torkát. Kira nagy mancsaival zúzta össze egy másik légutát. A lányok rögtön látták, hogy miért kiabáltam rájuk, és követték a példám. Ahelyett, hogy értelmetlenül szórták volna az átkokat, céltudatosan a nyakra támadtak.

Egy pillanatra lankadt a figyelmem, mert a hajam a szemembe lógott. Mire feleszméltem, már a hideg vasat éreztem a gyomromban. A levegő kiszaladt a tüdőmből, a vér pedig kicsordult a számon.

-Mondtam jobb lett volna ha a tűz végez veled -mondta Krisz.

Kihúzta belőlem a kardját, mire a földre zuhantam. Kezem a hasamhoz szorítva néztem utána.

-Kira ne!!!!!!!-sikítottam, mert láttam, hogy a férfi mögé lép.

A lányom megfordult, mire a vére ki fröccsent a földre. Ez volt az utolsó emlékem, mielőtt elájultam volna.

***

Fáj mindenem. Ez volt az első gondolatom. Jobbra fordítottam a fejem, és egy infúziós tasakot láttam meg. A másik oldalon csak csak egy gép volt. Egyedül voltam a szobában. Fogalmam sem volt, hogy kerültem a kórházba, de valahogy nem is érdekelt. Csak két személy járt a fejem, és főleg Kira. Ösztöneim rosszat súgtak.

Az ajtó óvatosan kinyílt, és két alak lépett be rajta. Egyikőjük egy orvos, a másik Castiel volt. Kedvesem rögtön kiszúrta, hogy felébredtem, ezért nagy léptekkel hozzám szaladt. Arcán könnyek folytak végig, ahogy a homlokomhoz nyomta a fejét.

-Miva, én...

Nem tudta befejezni, mert az orvos kicsit arrébb tolta. Csinált egy látás vizsgálatot, majd fel tett pár kérdést, amire válaszoltam.

-Rendben akkor most pihenjen...

-Doktor nem eshetnénk túl rajta?-kérdezte Castiel szinte zokogva.

-Nem hiszem, hogy jót tenne neki, de jobb ha hamarabb szerez róla tudomást-mondta a doktor.

Értetlenül néztem Castielre, és csak ekkor tűnt fel. Talpig feketében volt. A szívem összeszorult, ahogy végig gondoltam, hogy ki lehet az akinek a gyász színe szól.

-Kérlek mond, hogy nem halt meg-mondtam halkan.

Castiel elfordult, de láttam a szemében a könnyeket.

-Nem! Casti...

-Miva Kira meghalt.

25. fejezet

A herceg és a farka 1/2

A hold fénye annyira káprázatos volt. Több mint négy órája néztem már, de még mindig nem bírtam megunni. Annyira le kötött, hogy mikor Castiel átkarolt, majdnem felpofoztam ijedtemben.

-Bocs nem akartalak megijeszteni-mondta halkan.

Válaszként, csak hátra nyúltam, és átkaroltam a nyakát. Ő csak a vállamra hajtotta a fejét, és nézte velem a holdat. Nem szóltunk semmit csak álltunk és figyeltünk, de végül meguntam a csendet.

-Nagyon üres nélküle a lakás-mondtam, miután szembefordultam vele.

-Tudom. Nekem is hiányzik-mondta, majd gyengéden megcsókolt.

Hozzá bújtam, majd hagytam, hogy felemeljen, és vissza vigyen az ágyba. Egymást átkarolva feküdtünk, de nem bírtunk aludni.

Kira halála óta eltelt más egy hónap, de még mindig tudott nekünk álmatlan éjszakát okozni. Igazából csak nem okozott álmatlanságot a tudat, hogy akar meg is ölhettem volna a Fuvolás Herceget. Igaz megsebesített, de attól még egy szárny csapással elintézhettem volna.

Nem tettem ezt meg, és emiatt most gyötör a bűntudat. Persze Castielt mindig felkelt, mikor érzékelte, hogy nem vagyok ott.

-Kicsit örülök, hogy holnap bezárva tartjuk a boltot-mondta.

-Igen legalább aludhatsz egy kicsit tovább.

-Tudod, hogy ha nem vagy mellettem nem bírok aludni-mondta.

A sötétben láttam, hogy szemei kezdenek leragadni, ezért közelebb húztam magamhoz, majd a hátamra fordultam. Castiel értette a célzást.

Fejét a mellkasomra fektette, majd bevackolt a karjaimba. Karjai gyengéden , de még is határozottan tartottak, ami megnyugtatott.

Rövid időn belül ölelése gyengült, és ez tudatta velem, hogy elaludt. Kifújtam a levegőt, majd én is lecsuktam a szemem.

~Másnap~

-Elmegyünk ma sétálni?-kérdezte Castiel.

-Felőlem, bár kicsit fáj a hasam-mondtam egyhangúan.

-Akkor inkább maradjunk.

-Nem ha kérdezted akkor menjünk. Miattam ne poshadj be!-mondtam határozottan, majd a szekrényhez léptem.

Kivettem egy inget, majd beleszagoltam. Bár frissen volt mosva érezhető volt rajta az illata. Anélkül, hogy kigomboltam volna bele bújtam a felsőbe, majd lazán beletűrtem a nadrágba.

-Imádom, mikor ez a felsőm rajtad van-mondta, miközben lefelé vitt a lépcsőn.

-Tudod, nagyon jó illatod van.

Castiel haloványan elmosolyodott, majd le tett a nappaliban. Hívtuk Yoruékat, majd lassú sétában elindultunk a park felé. Cast időnként a kezemre nézett. Ilyenkor mindig egy picivel erősebben fogta a kezem, de nem csodálkoztam rajta.

Ha akaratom ellenére remegek az nem jelent jót. Kora szeptember volt. Már sötétedett, és az idő is kezdett hidegebbre fordulni. Ahogy áthaladtunk a parkon akaratom ellenére is meg álltam.

-Emlékszel még arra mikor szavak nélkül beismerted, hogy szeretsz?-kérdeztem.

-Igen. Te mérges voltál rám a bál miatt, én meg csak mögéd léptem, megfogtam a vállaid, majd arcon csókoltalak.

-Pontosan. Azután este a szirten, meg rendesen is megcsókoltál-mondta, közben hozzá simultam.

-Ha valaki akkor azt mondja, hogy húsz év elteltével még mindig melletted leszek, akkor biztos legyintek egyet.

-Szerintem én is így tettem volna.

Mindketten a szökőkút felé néztünk, majd szinte ugyan abban a pillanatban fagytunk le. Castiel rám nézett, én meg csak bólintottam.

-Gyere, majd én viszlek-mondta, majd felvett a hátára.

Miközben futva elindult, gyengéden bele kapaszkodtam a vállába. Menet közben előre nyújtotta a két karját, és átváltozott. Hatalmas mancsai csak úgy szelték a várost, ahogy haladtunk előre. Én a hátán váltottam alakot. Hosszú vörös bundájába túrtam, majd kicsit megmasíroztam. Tudtam, hogy ezt szereti, és megnyugtatja.

A lányok sorra bukkantak fel mellettünk. Egyikőjük se kérdezte, hogy miért a farkasom hátán vagyok, hiszen mind tudta, hogy a sebem még nem gyógyult be teljesen.

Nem messze a várostól, egy patak partján álltunk meg. Nem hagyta, hogy leszálljak a hátáról, egészen addig, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy kellő védelmet tud nekem biztosítani.

Mikor visszaváltozott magához húzott. A lányunk halála óta kétszer vadásztunk démonokra, de mind a kétszer közel tartott magához amennyire csak tudott.

-Nagyon rossz érzésem van-mondta halkan.

-Nem csak neked-mondták a csajok.

Gyenge szellő fújt végig a tisztáson. Ösztönösen beleszagolta a szélbe, majd felmordulva megfordultam.

-Jaj Miva hát nem tudsz meghalni?-kérdezte csendesen Kirsz.

-Addig nem halok meg amíg te életben vagy-morogtam rá teli torokból.

-Jaj te hát semmiből nem tanulsz?-kérdezte, majd felénk lendült, vagy harminc démon kíséretében.

Castiel maga mögé rántott, majd ugrott. A levegőben váltott alakot. A herceg félre rendült, de Cast karmai még így is megszaggatták a ruháját.

Kiélezett harcba kezdtek, de nem tudtam rájuk figyelni, mivel vagy nyolc démon támad rám. Éreztem ahogy a karmaik végig szántják a bőröm.

 

26.fejezet

A herceg és a farkas 2/2

~Castiel~

Szinte csak a harag vezényelte a lépteimet. Furcsa és veszélyes körtáncot jártam a Fuvolás Herceggel. Ha nem tudnám, hogy a múltba mennyi fájdalmat, és megaláztatást kellett elviselnie Mivának miatt akkor is gyűlölném. Megölte a lányunk, és ráadásul, még Miva életére is rátört.

Újra egymásnak rontottunk. Én minden áron bele akartam mártani a fogaimat, ő meg a kardját akarta belém mártani, persze sikertelenül.

-Kotródj vissza az okba korcs!-kiabált rám.

Felmordultam, majd újra felé kaptam. Fogaim csak éppen hogy megszaggatták a ruháját.

-Ezt még megbánod-mondta.

Mindketten lebuktunk, mert egy kisebb démon teteme repült el mellettünk. Kihasználva pillanatnyi előnyöm vetődtem felé, és tepertem a földre. Persze a kardja pengéjével védte magát. Igyekeztem lenyomni a fegyvert, de nem sikerült. Ellökött magától, majd újra támadt. Lelapultam egy pillanatra, mert egy kóbor átok szált felém. Ugrani akartam, de az ellenfelem eltűnt. Ösztöneim azt súgták, hogy nézzek fel. Ott állt egy vastag faágon, és éppen elrugaszkodott. Pengéjét felém fordította, miközben zuhant lefelé.

Hatalmas test szelte át az eget, majd nem messze tőlem hangos puffanás kíséretében földet ért. A herceg felnyögött, majd a kardja markolata után nyúlt, de hatalmas csattanással egy állkapocs záródott a karja köré.

Láttam ahogy Miva kiereszti a körmeit, egyenesen a vállaiba, majd csak arra figyeltem, ahogy arrább ugrik, egy nagy farokcsapástól. Torkából hangos morgás tört elő, majd hátrálni kezdett a démon elől. Éreztem, hogy segítenem kellene neki, de a dühöm annyira elborított, hogy a hercegre vetettem magam, és ott folytattam a megcincálását, ahol a kis párom abba hagyta.

Krisz kínlódott, és kiabált, de annál, hogy a jobb karjával védje magát többet nem tudott csinálni. Valami ropogott, de nem figyeltem rá. Így is a férfi egy óvatlan pillanatban megrántotta a karját, -amit igaz felszaggattam a húsig- majd a kardját a bal mancsomba vágta.

Felvonyítottam, majd miután kihúzta pengét, és é egyensúlyt veszte, vérző lábbál arrább ugrottam. Szaporán vettem a levegőt. Halk nyögést, majd erőteljes puffanást hallottam. Ösztönösen a hang irányába fordultam.

Megfelejtkezve minden fájdalomról rohantam a démonhoz, és haraptam el a torkát, mire köddé vált.

-Miva!-mondtam miközben vissza változtam, és letérdeltem mellé.

Óvatosan a karjaimba vettem. Nehezen vette a levegőt, és láttam rajta, hogy minden porcikájában nagy fájdalom tombol. A démon összezúzta minden csontját, ráadásul még bele mart a nyakába is.

-Tarts ki!-mondtam, de már láttam rajta, hogy nem bírja meggyógyítani a sebeit.- Tarts ki!... Amber!-kiáltottam, mire a lány felénk fordult, majd rögtön oda is jött hozzánk.- Megtudod gyógyítani?

-Nem. A sebei túl mélyek, és rengeteg van belőle. Nincs annyi erőm, hogy megmentsem...-mondta könnyes szemmel.

Miva rám nézett. Ajkain halovány mosoly volt. Össze szorult a szívem. Szólásra nyitotta a száját, ezért közelebb hajoltam hozzá.

-Sze..ret..lek -mondta halkan, és akadozva.

-Én is szeretlek- válaszoltam.

Éreztem, hogy a Herceg a hátam mögött áll, de nem érdekelt. Még közelebb hajoltam Mivához, majd megcsókoltam.

Ajkai megremegtek, ahogy vissza csókolt. Éreztem, hogy a száját elönti a vér, majd puha ajkai megmerednek.

Lassan elhúzódtam tőle, és a könnyeimtől homályosan néztem élettelen arcára. Mosolygott. Bár arca rohamosan fehéredett, ő még is mosolygott. Krisz emelte a kardját, hogy végezzen velem, de én csak felzokogva magamhoz öleltem Mivát.

Abban a pillanatban, mikor könnyes arcom az ő arcához ért, könnyeim nyomán vörös fény villant, fel, majd mielőtt a herceg pengéje elért volna teljesen körbevont engem, és Ambert. Hallottam ahogy Krisz felüvölt, és ahogy a fény tovább haladt a még életben maradt démonok is felkiáltottak. Nem érdekelt a szenvedésük, hiszen az semmi volt az enyémhez képest. Nem érdekelt, hogy a lányok ott állnak mögöttem csak zokogtam. Miva, még a halálával is minket védett.

Valaki megérintette a vállam. Nem fordultam oda csak zokogtam tovább, görcsösen tartva az élettelen testet.

„-Várunk rád, de ne dobd el az életed”-súgta a fülem egy hang.

Felkaptam a fejem, és oda fordultam. Mivát láttam magam mellett, de nem úgy ahogy mondjuk előző nap nézett ki. Körülbelül tizenkilencnek nézett ki, hosszú vörös ruha volt rajta, és ő maga is vöröses izzásban állt mellettem. Áttetsző teste éppen csak engedte a mögötte lévő dolgokat látni. Végig simított az arcomon, majd a homlokát az enyémre nyomta. A szemembe nézett, majd nagy mosoly kíséretében elhátrált.

-Miva- szóltam utána.

Ő megfordult, intett nekem, majd átnézett felettem, és szélesen elmosolyodott. Egy nőstény oroszlán ballagott el mellettem, majd hozzám dörgölőzött, és ment tovább. Mikor Miva mellé ért, átalakult, és ő is felém fordult. Kira megfogta Miva kezét, majd a két lélek lassan eltűnt a sötét éjszakában.

Éreztem, hogy lassan megnyugszom. Nem tudtam, hogy mikor, de biztos voltam benne, hogy egy nap. Újra velük lehetek, de addig is. Nekem kell a város lakókat megvédenem a démonoktól. Nekem kell a fénynek lenni a sötétben. Még egy pár könny végig folyt az arcomon, de már nyugodt voltam. Én voltam attól a perctől fogva a Fény a Sötétben!

26.fejezet

A herceg és a farkas 2/2

~Castiel~

Szinte csak a harag vezényelte a lépteimet. Furcsa és veszélyes körtáncot jártam a Fuvolás Herceggel. Ha nem tudnám, hogy a múltba mennyi fájdalmat, és megaláztatást kellett elviselnie Mivának miatt akkor is gyűlölném. Megölte a lányunk, és ráadásul, még Miva életére is rátört.

Újra egymásnak rontottunk. Én minden áron bele akartam mártani a fogaimat, ő meg a kardját akarta belém mártani, persze sikertelenül.

-Kotródj vissza az okba korcs!-kiabált rám.

Felmordultam, majd újra felé kaptam. Fogaim csak éppen hogy megszaggatták a ruháját.

-Ezt még megbánod-mondta.

Mindketten lebuktunk, mert egy kisebb démon teteme repült el mellettünk. Kihasználva pillanatnyi előnyöm vetődtem felé, és tepertem a földre. Persze a kardja pengéjével védte magát. Igyekeztem lenyomni a fegyvert, de nem sikerült. Ellökött magától, majd újra támadt. Lelapultam egy pillanatra, mert egy kóbor átok szált felém. Ugrani akartam, de az ellenfelem eltűnt. Ösztöneim azt súgták, hogy nézzek fel. Ott állt egy vastag faágon, és éppen elrugaszkodott. Pengéjét felém fordította, miközben zuhant lefelé.

Hatalmas test szelte át az eget, majd nem messze tőlem hangos puffanás kíséretében földet ért. A herceg felnyögött, majd a kardja markolata után nyúlt, de hatalmas csattanással egy állkapocs záródott a karja köré.

Láttam ahogy Miva kiereszti a körmeit, egyenesen a vállaiba, majd csak arra figyeltem, ahogy arrább ugrik, egy nagy farokcsapástól. Torkából hangos morgás tört elő, majd hátrálni kezdett a démon elől. Éreztem, hogy segítenem kellene neki, de a dühöm annyira elborított, hogy a hercegre vetettem magam, és ott folytattam a megcincálását, ahol a kis párom abba hagyta.

Krisz kínlódott, és kiabált, de annál, hogy a jobb karjával védje magát többet nem tudott csinálni. Valami ropogott, de nem figyeltem rá. Így is a férfi egy óvatlan pillanatban megrántotta a karját, -amit igaz felszaggattam a húsig- majd a kardját a bal mancsomba vágta.

Felvonyítottam, majd miután kihúzta pengét, és é egyensúlyt veszte, vérző lábbál arrább ugrottam. Szaporán vettem a levegőt. Halk nyögést, majd erőteljes puffanást hallottam. Ösztönösen a hang irányába fordultam.

Megfelejtkezve minden fájdalomról rohantam a démonhoz, és haraptam el a torkát, mire köddé vált.

-Miva!-mondtam miközben vissza változtam, és letérdeltem mellé.

Óvatosan a karjaimba vettem. Nehezen vette a levegőt, és láttam rajta, hogy minden porcikájában nagy fájdalom tombol. A démon összezúzta minden csontját, ráadásul még bele mart a nyakába is.

-Tarts ki!-mondtam, de már láttam rajta, hogy nem bírja meggyógyítani a sebeit.- Tarts ki!... Amber!-kiáltottam, mire a lány felénk fordult, majd rögtön oda is jött hozzánk.- Megtudod gyógyítani?

-Nem. A sebei túl mélyek, és rengeteg van belőle. Nincs annyi erőm, hogy megmentsem...-mondta könnyes szemmel.

Miva rám nézett. Ajkain halovány mosoly volt. Össze szorult a szívem. Szólásra nyitotta a száját, ezért közelebb hajoltam hozzá.

-Sze..ret..lek -mondta halkan, és akadozva.

-Én is szeretlek- válaszoltam.

Éreztem, hogy a Herceg a hátam mögött áll, de nem érdekelt. Még közelebb hajoltam Mivához, majd megcsókoltam.

Ajkai megremegtek, ahogy vissza csókolt. Éreztem, hogy a száját elönti a vér, majd puha ajkai megmerednek.

Lassan elhúzódtam tőle, és a könnyeimtől homályosan néztem élettelen arcára. Mosolygott. Bár arca rohamosan fehéredett, ő még is mosolygott. Krisz emelte a kardját, hogy végezzen velem, de én csak felzokogva magamhoz öleltem Mivát.

Abban a pillanatban, mikor könnyes arcom az ő arcához ért, könnyeim nyomán vörös fény villant, fel, majd mielőtt a herceg pengéje elért volna teljesen körbevont engem, és Ambert. Hallottam ahogy Krisz felüvölt, és ahogy a fény tovább haladt a még életben maradt démonok is felkiáltottak. Nem érdekelt a szenvedésük, hiszen az semmi volt az enyémhez képest. Nem érdekelt, hogy a lányok ott állnak mögöttem csak zokogtam. Miva, még a halálával is minket védett.

Valaki megérintette a vállam. Nem fordultam oda csak zokogtam tovább, görcsösen tartva az élettelen testet.

„-Várunk rád, de ne dobd el az életed”-súgta a fülem egy hang.

Felkaptam a fejem, és oda fordultam. Mivát láttam magam mellett, de nem úgy ahogy mondjuk előző nap nézett ki. Körülbelül tizenkilencnek nézett ki, hosszú vörös ruha volt rajta, és ő maga is vöröses izzásban állt mellettem. Áttetsző teste éppen csak engedte a mögötte lévő dolgokat látni. Végig simított az arcomon, majd a homlokát az enyémre nyomta. A szemembe nézett, majd nagy mosoly kíséretében elhátrált.

-Miva- szóltam utána.

Ő megfordult, intett nekem, majd átnézett felettem, és szélesen elmosolyodott. Egy nőstény oroszlán ballagott el mellettem, majd hozzám dörgölőzött, és ment tovább. Mikor Miva mellé ért, átalakult, és ő is felém fordult. Kira megfogta Miva kezét, majd a két lélek lassan eltűnt a sötét éjszakában.

Éreztem, hogy lassan megnyugszom. Nem tudtam, hogy mikor, de biztos voltam benne, hogy egy nap. Újra velük lehetek, de addig is. Nekem kell a város lakókat megvédenem a démonoktól. Nekem kell a fénynek lenni a sötétben. Még egy pár könny végig folyt az arcomon, de már nyugodt voltam. Én voltam attól a perctől fogva a Fény a Sötétben!

Az utolsó gondolatok

Egyedül ültem a nagy házban. Délután kettőkor már éreztem, hogy eljött az utolsó néhány órám. Körbe jártam a házat. Összegyűjtöttem az összes képet a lakásban, és a szobámba vittem. Mosolyogva néztem végig a képeken, kezdve attól, hogy Mivával a bálban vagyunk. Milyen régen volt már az. Visszagondolva akkor nem gondoltam volna, hogy majd húsz évig menyi boldog percet okozunk, majd egymásnak.

Ahogy elnéztem a képeket, egy könnycsepp gördült le az arcomon. Még mindig nagyon hiányzott pedig, már legalább hatvan év eltelt. Mennyi minden történt azóta.

Mikor meghalt és elbúcsúzott tőlem elhatároztam, hogy tovább folytatom azt amit ő elkezdett. Nappal a boltban dolgoztam, éjjelente, meg démonokra vadásztam. Időközben új tündérek tűntek fel a színen, ahogy egy új generáció alakváltó is létre jött. Én voltam a tanáruk, bár nem lehettem valami kellemes társaság. Yoruék többször mondták, hogy rosszabb vagyok egy morgós vén kutyánál, de mit csináljak neki?

Arrább toltam a képek halmazát, majd az ágyamra feküdtem. Nyakamban egy aprócska medál hozzáért a bőrömhöz. Benne, Miva és Kira képe volt. Megfogtam a medált, ás ránéztem a lemenő napra. Igen mindent elintéztem. Halálomkor automatikusan minden vagyonom szét osztódik a barátaim családjai között, valamint a város menhelyei között. Hát igen szép kis pénz gyűlt össze a számlámon, pusztán csak a hangszer üzletből, amit már legalább négy éve a haverok unokái vezetnek. Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem. Igen mindent elrendeztem.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Miért csiripelnek a madarak, ha egyszer este van?-kérdeztem magamtól.

Kinyitottam a szemem, és egy szőrös fejjel találtam szembe magam. Gondolkodnom kellett, hogy mit is látok, mire nagy nehezen felfogtam.

-Démon te mit keresel itt?-kérdeztem, miközben felültem.

A kutya csak boldogan ugatott, majd a nyakamba vetette magát. Összevissza nyalta az arcom, én meg összezavarodva próbáltam eltolni magamtól.

-Nyughass már! Én is örülök neked, azért mindennek van hátára. Démon ül!-mondtam határozottan, mire szófogadóan leült elém.

Letöröltem magamról a nyálát, és ekkor vettem észre, hogy a régi bőrdzsekim van rajtam. Végig néztem magamon, és ledöbbentem. Bőröm, már nem olyan volt mint egy kilencven évesé, hanem mintha csak tizenkilenc lennék. Ruháim újra a régiek voltak, amiket annyira szerettem. Valahogy most már máshogy tűnt a nyakamban lévő medál is. Sokkal jobban illett hozzám.

Démon elindult, majd néhány lépésre tőlem megállt.

Visszanézett rám, és várta, hogy fel álljak. Csendesen követtem, pedig fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy hova vezet. Kutyám egy hosszú réten vezetett végig, de nem nézte, hogy merre megyünk. Nem tudom, hogy mennyit mehettünk, mikor feltűnt, hogy egy alak áll előttünk alig néhány száz méterre. Mellette egy másik alak ült. Démon lassú kocogásba váltott át, így nekem is gyorsítanom kellett a tempón.

Lágy szellő futott végig a réten. Egyre jobban kivettem az alakok körvonalát. Mindkettőnek hosszú vörös haja volt, amit szellő vidáman lengetett. Kezdtem sejteni, hogy kik lehetnek azok. Megérzésem beigazolódott, mikor Démon felvonyított, és az álló alak megfordult. Bár láttam, egy pillanatnyi meglepetést az arcán, de ez hamar elmúlt.

-Castiel!-kiáltotta, majd hozzám szaladt, és a nyakamba ugrott.

Boldogan nevettem miközben körbefordultam fele.

-Végre te is itt vagy-jegyezte meg.

-Végre megint látlak-mondtam, és megcsókoltam.

Oh mennyire hiányzott már ez. Felemeltem Mivát a földről, és jó szorosan magamhoz szorítottam. Kezeivel megtámaszkodott a vállaimon, majd átkarolta a nyakam.

-Nem csak nekem hiányoztál-mondta mikor végre elszakadtunk egymástól.

Letettem a földre, és magamhoz öleltem, közben a háta mögé néztem. Kira ott állt nem messze tőlünk, és csak mosolygott. Miva felé fordult félig, majd kinyújtotta az egyik kezét felé. Kira megfogta, majd ő is hozzám bújt a másik oldalamon.

-Mostantól semmi nem szakíthat el tőletek-mondtam, miközben átkaroltam mind kettőjüket.

-Végre újra együtt a család-mondta Miva, majd megint átkarolta a nyakam.

Vége

 Írj, vélemény!!!!!