Csak egy hétköznapi este
Unottan ültem a legfelső padsorban, közben a lemenő nap fényét néztem. Az ég narancs sárgára színeződött a fényétől. Végre kicsöngettek.
Felálltam a helyemről, majd lassan kiléptem a teremből. Nem siettem el a lépteimet, mivel semmi kedvem nem volt a visítozó tömegbe menni. Persze már a legtávolabbi folyóson is hallani lehetett a sikításokat. Komolyan mit szeretnek annyira azokban a férgekben? Nagyon csinosnak mutatják magukat, közben nagyon kegyetlenek. Ha megérzik a vér illatát rögtön be gerjednek, hiába a kapszula.
-Mindenki menjen a hálókörzetébe!-hallottam a jól ismert szidást.
Kinéztem az ablakon, és nevethetnékem támadt. Yuki egymaga próbálta visszatartani a tömeget, miközben az éjjeliek lassan végig mennek a suliig. Utáltam őket. Szándékosan sztároltatják magukat, és ezzel megnehezítik a dolgunkat. Szerencsétlen Yuki.
Kaname megint keresztül nézett rajta. Amikor először haraptam meg a lány még megakart ölni. Ma már inkább megtűr maga mellett, de az én hibám miatt teljesen keresztül nézz Yukin. Láttam a lány szemében a fájdalmas könnyet, de lehet, hogy csak oda képzelem. Minden esetre kinyitottam az ablakot, majd kiugrottam rajta.
-Na jó elég legyen! Mindenki a hálókörzetébe!-kiáltottam, mire a lányok szabályosan elmenekültek előlem.
-Késtél! Már megint merre voltál?-kérdezte Yuki kiabálva.
Megvonom a vállam, majd elindulok a főépület felé. Az éjjeliek figyelnek az ablakból, egy legalábbis biztos. Felnézek és Kurannal találom szembe magam. Szemei vörösen izzanak, és a fogairól felhúzza az ínyét.
Valami azt súgta, hogy ma este még bele fog kötni a dolgaimba. Rávigyorogtam, majd hátat fordítottam neki.
Láttam egy elsuhanó árnyat, és Artemisz hangos koppanásából arra következtettem, hogy Yuki bajba keveredett. Már megint. Átugrottam a korlátot, majd néhány másodperc múlva megláttam a lányt.
Ő és az egyik éjjeli tagozatos egy kóbor vámpírt próbáltak kívül tartani az iskola kapuin. Aidou megfagyasztotta a kerítést, Yuki meg a földre rogyott. Kimerült volt, de nem is csodálom.
Két hete folyamatosan környékezték a sulinkat a vámpírok. Valami nagyon készülődőben volt.
-Na mi van szöszi nem bírsz el vele?-kérdeztem.
-Zero fogd be!-szólt rám Yuki.- Ha Aidou úrfi nincs itt ma akkor ez a vámpír biztos bejön.
-Jól van na ,ne harapd le a fejem! Elintézzem?-kérdeztem előhúzva a fegyverem.
-Ha megtennéd...
Aidoun látszott, hogy őt is megviseli az éjszakai rohangálás. Elsült a pisztoly az E szintű meg összerogyott a kapun kívül.
Már megint elgondolkoztam, hogy vajon mikor jön el az a pont mikor én is ilyenné válok. Miközben összeszedtem Yukit a földről, megjelent a többi éjjelis. Kaname kiosztotta a parancsait, majd mindenkit vissza zavart az iskolába. Hármasban maradtunk.
-Lehetőség szerint ma már ne nagyon csinálj semmit Yuki-mondta, majd ő maga is vissza ment a társai után.
-Akkor ma nincs önkéntes vér adás-mondtam, majd elindultam vele a kollégium felé.
-Pedig neked muszáj innod-mondta szemlesütve.
-Ha ma nem iszom kibírom. Alig állsz a lábadon, miért nem bírsz pihenni? Már megint a rémálmok?
-Igen.
Yuki nem akart többet szólni én meg nem firtattam tovább. Végtére is ez is csak egy átlagos emberi tulajdonsága, bár emiatt most teljesen egyedül van a szobájában. Sajnáltam hiszen a rémálmai nagyja miattam volt, de nem bírtam tenni semmit se érte. Én csak E vámpír vagyok míg ő ember.